Segítünk az embernek, hogy visszaszerezze méltóságát!

leckeírás hokedli-asztalonleckeírás hokedli-asztalonElőadás elhangzott az Igazságügyi Szolgálat Területi Műhelymunkáján 2013. december 6-án.

A kaposvári székhelyű Mélyben és Reményben Alapítvány vezetője  vagyok. Közhasznú alapítványunk szociális, mentális és lelki segítséget nyújt mélyszegénységben élő családoknak.

Szegénység és bűnözés – összekapcsolódó fogalmak  – a támogatott családjaink között is vannak olyan, amelyikben valamelyik családtag összeütközésbe került a törvénnyel. Ennek a Műhelymunkának a témáját tekintve  azt gondolom, a mi alapítványunk tevékenysége  a megelőzést, a prevenció:  hogyan ne váljon bűnözővé /fogvatartottá az, akit a körülményei erre „predesztinálnak”?  Azokban a  helyzetekben  amelyekben ezek a családok élnek, azt is mondhatnám, hogy természetes  lenne valamiféle törvénybe ütköző cselekedet. Én 3 éve járok ezek között az emberek között, látom a körülményeiket, hallgatom történeteiket, és sokszor megkérdeztem már magamtól: én hogyan bírnám ki ezt a helyzetet? Én mit tennék, ha ilyenek lennének a körülményeim? Mint pl: István? Szeretem a konkrétumokat, valós történeteket fogok felhasználni az előadásomban, természetesen megváltoztatott nevekkel. István egy kis faluban élő roma férfi,48 éves, kőműves, munkája helyben olyan kevés, hogy „tisztességesen” megélni belőle nem lehet. A városban munkát nem kap, mert ahol meghallják, hogy 17 km-re lakik Kaposvártól, már köszönnek is el: a jelenlegi törvények szerint a munkáltatónak az útiköltség jelentős részét fizetni kell vidéki munkavállaló estén… Külföldi munkavállalással is próbálkozott, de nyelveket nem tud, mindenhol átvágták… A felesége néhány %-al lemaradt a rokkantosítás során, így dolgozni nem tud, de rokkantnyugdíjat nem kap (jelenleg egyébként egy enyhe agyinfarktus után kórházban fekszik, a lányok főznek, mosnak, takarítanak…), és amikor  tavaly ilyentájt beszélgettünk, István azt mondta: tudja, milyen érzés, hogy nem tudok semmilyen ajándékot venni a lányaimnak karácsonyra? Mert Istvánnak  3 gyönyörű lánya van, akik ráadásul okosak is.  10 és 15 év közöttiek,  szeretnének tanulni/továbbtanulni. A család havi fix összjövedelme 75.800 Ft (ez egy főre 15.000 Ft havonta, a létminimum fele, napi 500 Ft..)..

Névválasztás:

Mélyben: mélyszegénységben élő családokat támogatunk – ahogy a bevezetőben is vázoltam, ez egy reménytelen helyzet: nincs kiút, nem lesz jobb holnap, sem holnapután, sem egy év múlva…

Reményben: azt szeretnénk, ha mégis, minden kilátástalanság ellenére megmaradna ezekben a családokban a remény. A remény, hogy mégis érdemes próbálkozni, tenni. Hogy ne adják fel.…

2010 decemberében, 3 évvel ezelőtt 6 családdal kezdtük, és ma  24 családdal ( vegyesen  magyar, és roma családokkal) foglalkozunk, akiknek fele Gigében, Rinyakovácsiban, Csökölyben lakik, a többiek Kaposvár peremterületein, és a környékbeli falvakban élnek.

A családokat havi élelmiszercsomaggal, bútor és ruhaadományokkal, gyógyszerrel, tűzifával támogatjuk. A gyerekek számára felzárkóztató foglalkozást, nyári napközit, kirándulásokat, bábszakkört, kamaszlány-foglalkozást szervezünk.

Önsegítő programjainkban olyan segítséget nyújtunk, amihez  nekik is valamit hozzá kell tenni, ahol az ő tevékenységükre is szükség van: vetőmag és csirke-osztás, víz-bevezetés (szakember + anyag alapítvány fizeti, a segédmunkát a családnak kellett elvégezni), házfelújítás  szintén ebben a szisztémában: mi megvettük az anyagot, és a munkát ők végezték, esetleg mesterembert fizettünk, ahol szakember kellett, vagy nem volt ffi a háznál…

Gondosan, körültekintően, a családdal kapcsolatban álló helyi szolgálatokat is megkérdezve választottunk ki azt a 24 családot, akiket támogatunk. „Családra-szóló” a segítségnyújtásunk, csak őket támogatjuk, és nem csak a felnőtteket, nem csak a gyerekeket, hanem a teljes családot, és nem csak néha, időszakosan, hanem folyamatosan, heti-kétheti- havi rendszerességgel kísérjük.

A továbbiakban arról beszélek, mit is jelent konkrétan a programban szereplő „folyamatos kapcsolattartáson alapuló személyközpontú támogatás” ?

Személyközpontú: számomra ez a szó azt jelenti, hogy nem vagyunk egyformák, és emiatt a hatékony segítségnyújtás  sem egyforma. Könnyű  lenne a programokat kitalálni, megvalósítani, ha mindenkinek, akárhol lakik, akármilyen a múltja, a neveltetése, a képességei,  a lehetőségei, ugyanaz jelentene segítséget: egyvalamit kéne kitalálni, és azt megvalósítani. Az ember azonban „egyedi példány” …ahogyan Kosztolányi írta.

Hiszen nem mindenki képes pl. a kertje megművelésére: van akinek bátran adhatunk  rengeteg vetőmagot, mert ért hozzá, vannak szerszámai, képes arra, hogy termeljen, és ez segítség. De van olyan család, ahol ez nem működik. Neki kevés vetőmagot kell adni, egyszerűen gondozható  növényeket,  mert  arra nem képes, hogy egész nyáron kapálja a krumplit, és gyűjtse a bogarakat róla… neki szerszámot kell adni,neki ember kell, aki megtanítja, mit hogyan csináljon…és bizony több év szükséges, amíg önálló termelésre képes lesz. És van aki soha nem lesz képes erre, értelmi fogyatékossága vagy egyebek miatt…Őt abban kell segíteni, abban a kicsiben, amit meg tud tenni.

és folyamatosság: figyelemmel kísérjük, mi történik? bekerül-e a földbe a krumpli, gondozzák-e  a veteményt, a csirkét, vigyáznak-e a felújított házra?

Megdicsérjük, ha sikerül, finoman rákérdezünk, ha nem, és próbáljuk kideríteni, hol akadt el? Miért nem sikerült?  Pl: Ha a frissen festett szobafalra rákerül egy falfirka, akkor megkérdezzük a gyerekeket: mi ez? szerinted ez szép itt a falon? Mit szólt apu/anyu, amikor meglátta?

Az adományok kihordása egyúttal lehetőség a kapcsolattartásra, a beszélgetésre.  A beszélgetést nagyon lényegesnek tartjuk, két szempontból is:

Egyrészt a beszélgetésekben rengeteg információ rejlik a  körülményeikről, a nehézségeikről, a személyükről. Ha tudjuk, mi okoz problémát, mi miatt nem tudnak továbblépni, akkor tudunk hatékonyan segíteni, akkor tudunk olyan programokat kialakítani, amelyek valódi továbblépést  jelentenek.

Másrészt a beszélgetésben megnyilvánuló személyes figyelem, empatikus meghallgatás önmagában is segítség. Hiszen a szegénység tapasztalatunk szerint nem csupán  materiális hiányhelyzet, egy bizonyos jövedelemküszöb alatti lét, hanem egyúttal szociális és pszichés hiányhelyzet is.

* Szociális: nincs háló, nincsenek élő kapcsolatok, amelyek megvédenének, megtartanának a nehéz helyzetekben: Nincs  szerető rokoni háttér,  nincsenek barátok, nincs faluközösség, akire számítani lehetne, aki segíteni…

* a szegénység  rendszerint együtt jár erkölcsi zűrzavarral, az erkölcsi normák áthágásával,  válással, erőszakkal,  ellenségeskedésekkel, amelyek pszichés  sebzettséghez vezetnek.Anna történetét mesélném el. 2011 telén kerültünk a családdal kapcsolatban. A falu mellékutcájának legutolsó házában laknak, földút vezet csak hozzá. 5 kicsi gyermeket nevelnek. A ház egy kis konyhából és egy nagyobb szobából áll, és akármikor mentünk hozzájuk, a következő kép fogadott: a szobában a redőny leengedve, a gyerekek járókában a csecsemő az ágyon fekve, a tv bekapcsolva .A gyerekek fejlődésben, beszédben elmaradottak voltak. Kértük, húzzák fel a redőnyt – rossz, nem lehet. Kivettük a 3 éves fiúcskát a járókából, és kivittük az udvarra: hunyorgott, nem szokta a szeme a napfényt… Kértük beszéljenek hozzájuk, mutattuk hogyan… Nem sok változás történt, pedig a szülők egyéb tekintetben együttműködőek voltak. Másfél évig jártunk hozzájuk, amikor egy családi pótlékos ügyintézés kapcsán kibukott belőlük a múlt: elmesélték Anna történetét.  Anna kamaszkorú lány volt, amikor mostohaapa költözött hozzájuk. Ennek a ffinak nem csak Anna anyja kellett, hanem Anna is. Az anya nem kelt lánya védelmére, akinek ebből a kapcsolatból egy gyermeke is született. A ffi nem csak „használta” Annát hanem rendszeresen verte is, mégpedig nyilvánosan, az egész falu szeme láttára- mindenki tudott róla. Az egyik javakorabeli legényember, Jóska,  akinek  valószínű donga-lába miatt nem volt még felesége, szólt a m. apának a kocsmába: miért ütitek azt a lányt? Az ffi kicsúfolta Jóskát: mi közöd hozzá, csak nem kell neked a lány? Amikor legközelebb Jóska elment a házuk előtt, Annát a m.apja az udvaron egy lapáttal ütötte. Jóskát ekkor különös erő szállta meg – „Ibolya néni, úgy éreztem olyan erős vagyok, mint egy szuperman”  –  átlépett a kerítésen, megfogta  Anna kezét,  és megkérdezte: eljössz velem, hozzám?- és elvitte magához, a falu szélén lévő házba, amihez csak földút vezet. Ha nem ők mesélik el ezt a történetet, nem hiszem el… Ekkor értettük meg, micsoda félelem él ennek az édesanyának a szívében, ami miatt legféltettebb kincseiket, a gyermekeket még az udvarra sem nagyon engedi  ki…

Az utat, amin mi járunk, 3 szóval tudnám leírni:

felkeresni, kapcsolatba lépni, kapcsolatba maradni…

Felkeresni, elmenni hozzá, az otthonába, bemenni az egy szem kis szobába, ami sok esetben a család egyedüli élettere…, leülni az asztal mellé, vagy ha az nincs, az ágy szélére, a szemükbe nézni, rájuk mosolyogni, és megkérdezni: Hogy vannak? … azaz kapcsolatba lépni velük. Ez egy sajátos szeretetkapcsolat, aminek a lényege: igent mondok rád, a létedre, az életedre…figyelemmel fordulok feléd, elfogadom, hogy más vagy, mások a szokásaid, más a neveltetésed, a lehetőségeid, a bőröd színe, megpróbállak megérteni, és értékesnek tartalak minden másságod ellenére… és kapcsolatban maradok veled, akkor is, amikor nehéz, amikor másként reagálsz, viselkedsz, mint várnám, amikor fáradt vagyok, amikor kételkedek, hogy érdemes,..

Tehát elfogadás és folyamatosság – ebből fakadóan ez a kapcsolat változást, növekedést, fejlődést inspirál, mert nem egy adományozó szerv vagyunk a sok közül akit ki lehet használni, át lehet verni… hanem emberek, társak, néha tán  barátok is…

„Nem egy konkrét, előre kitalált programot valósítunk meg – programunkat az Élet írja” – ezt 2 évvel ezelőtt mondtam egy előadásban. Akkor arra gondoltam, hogy a beszélgetésekben, a támogatottakkal való élő kapcsolat során jövünk rá arra, kit hogyan lehet hatékonyan  segíteni.

Ma már más értelmében is fontosnak tartom ezt a mondatot. Én eléggé sikerorientált vagyok, és azt gondolom, ez a világ is az. Ha  egy programot akarok megvalósítani, akkor minden erőmmel azon vagyok,  hogy az sikeres legyen. Ha valamelyik támogatottunk „ellenáll”, nem azt csinálja, amit a program előír, pl nem veti el a krumplit, hanem megeszi, akkor mérges és ideges leszek, elítélem, leszúrom, megszégyenítem… végső esetben megszakítom vele a kapcsolatot. Helyette olyan embert/családot választok, aki együttműködő, aki picit okosabb, ügyesebb, .. azaz nem annyira rászoruló. És akkor sikeres lesz a program…és sikeres leszek én is!

De valójában a program/projekt  a fontos? Vagy az ember, akiért ez a program  létrejött?..

Azt gondolom, fontosak a programok, fontos azok sikeres megvalósítása, de a legfontosabb mégis az esendő, szegény, kiszolgáltatott, gyengeségét agresszióba rejtő, kétségbeesését néha bűntetté transzformáló  EMBER, aki ugyanolyan mint én, vagy önök, csak más családba, más körülmények közé született, emiatt más neveltetést kapott, és most  mások a lehetőségei.

Azt hiszem, önök is és mi is ennek a nagybetűs EMBERNEK szeretnénk segíteni, hogy megőrizhesse vagy visszaszerezhesse méltóságát.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

Bejegyzés adatai

Az oldal tetejére Gyorsbillentyű: T